South Australia Tour - 3: The Fleurieu Peninsula

(Magyar változat a végén)

The Fleurieu Peninsula is the area of South Australia located south of Adelaide. It was named after Charles Pierre Claret, Comte de Fleurieu, the French Navy Minister, by the French explorer Nicolas Baudin as he explored the south coast of Australia in 1802. The name was adopted by the South Australian Government in 1911. It is an area of rolling hills, farmland, vineyards and national parks, fringed on two sides by sandy beaches and rugged coastlines. It is the home of several distinct wine regions, including McLaren Vale, the most famous of them. It is where the Murray river reaches the sea after meandering through 2,500 km from the Australian Alps. And this is where the ferry service to Kangaroo Island leaves from the South-Western tip of the peninsula.

McLaren Vale from the Maxwell winery

We left Adelaide in the morning on Monday, 30 Oct, and within an hour we reached our next destination, the McLaren Vale caravan park. After setting up the van, lunch and a little siesta (always the highlight of the day for me:), we went on to "work" - that is, to visit some wineries ...

From the visitor centre we obtained a map showing the wineries and other interesting sites. There was plenty to chose from: more than 75 cellar doors open to the thirsty visitors, so it was not an easy choice. We picked a few of the most famous ones, plus stopped at others that happened to be on our way. The first one was just a short drive from our camping: Maxwell winery. It is not the most well-known, but the wines we tasted were fairly good. You can taste sometimes up to a dozen different wines if you can keep your head up. We were not so brave, only tried no more than 4-5 types at one place. Fortunately we are mostly interested in the red varieties, which this region is mot famous for. The experts usually spit out the wine, a shameful act in my opinion that I could not do... but I had to be careful to remain under the legal limit... 

Beresford wines

In this region, as opposed to the Hunter Valley in NSW or the Napa Valley in California, the tasting is usually free, except for some selected special expensive wines. But it is hard to get away without buying at least a few bottles - in fact, that is the obvious purpose of the tasting...

Our next stop was at the Beresford Wines, a more elegant and modern establishment. The wines were also better - and more expensive -, but again, we left with two bottles in the boot. Fortunately we had a good reason not to buy more: not enough space in the car...

Maslin beach

After two wineries and about a dozen different wines, we went on a tour of the region, and had a look at one of the nearest coastal spots: Maslin beach. It is famous for having a section reserved for the nudists (the only such spot in South Australia), although the long sandy beach was now completely deserted. But the high sandstone cliffs were very impressive, and a few hang-gliders enjoyed the strong cold westerly wind above the beach.

Uniting Church, McLaren Vale

Next morning (31 Oct) we went on a walk around the little town to discover any remaining heritage from the early years - a favourite activity for Kati in every place we visit. We got a little brochure from the visitor centre and followed the suggested trail. Unfortunately we could not find much. We only found little signs indicating what stood there before at most historic sites. But the weather was nice and the streets and gardens full of spring flowers.

On the way back we ended up in another winery: Tintara. After tasting a few wines, we visited the large production warehouse and its information boards about his famous owner, Thomas Hardy (not to be confused with the British writer). He purchased the Tintara winery in 1876 and his descendants are still in the family business. There is also another large warehouse with an art gallery and work studios for some local and visiting artists.

Tintara winery

In the afternoon we went on a tour of the region to explore more heritage architecture. Clarendon is a pretty little village about 20 kms North-East of McLaren Vale, still part of the Adelaide Hills. Most of the buildings are well maintained late 1880's colonial buildings, like in an old English village. 

Clarendon Community Hall

Old Reynella Horse Changing station

From Clarendon we went on to Reynella to look for the Old Reynella Horse Changing Station noted in the information booklet. It was not easy to find, we had to ask several people before someone could help us. This is a restored building hardly noticeable beside a big shopping centre car park. In the 1850's it was a station at which stage coaches on the Adelaide to Willunga route would stop and change horses.  

Christies Beach

On the way back to McLaren Vale we made a detour towards the sea, to see a few more beautiful beaches. We stopped at Christies beach, a famous surf beach, then at Port Noarlunga, at the mouth of the Onkaparinga river. The river meanders through a wide green park before reaching the sea between the sandy beach and the high sandstone cliffs, an interesting view.

The Onkaparinga river at Port Noarlunga

Next day (1 Nov) we wanted to do a bit of bushwalking. The Onkaparinga National Park is just to the North of McLaren Vale, and we had a brochure showing a number of walking tracks. We went to the closest entry, and chose one of the trails going down to the river. There was a sign which said 3.5 km return, 4 hours, which seemed hard to believe. The sign also included a warning: "Sections of this trail are very steep and physically challenging", which we overlooked.

The river at the bottom of the valley

This turned out to be one of the most difficult walks we ever did. In the first part going down was not too bad, except that there were hardly any signs, we had to use the GPS on the phone to find our way based on the map - fortunately there was reception in the upper part of the valley. Also, there was no track as such (or we missed it), it was hard to walk in the thick tall grass. Then, the second half of the gully was indeed very steep, difficult to walk on even downwards. When we reached the bottom of the valley, found the river which was just a small creek at this point and nothing special. After a short rest we started to climb back up, which was much harder on the steep sections. We had to stop several times to catch our breadth and give a rest to our aching legs. It was a warm, humid, overcast day, we were soaked in sweat by the time we got back to the car. I measured with the GPS that we did 280 metres up-and-down, which certainly was not worth for what we saw down there. But at least we did a bit of physical exercise and learned the lesson to pay more attention to the warning signs. But the trouble with those is that generally they do not show the vertical distance.

d'Arenberg winery

The Cube

After lunch and rest in the van, we went to visit a few more wineries in the afternoon. d'Arenberg Estate is one of the most famous, established in 1912 by Joseph Osborne and still owned by his descendants. We were familiar with the label, knew that it is worth to try some more varieties, and they did not disappoint. The tasting now is still in the old cellar but it will be moved to the soon-to-be-opened ultra-modern new 5-storey pop-art building, the Cube, which will also house several bars and restaurants. As for that building, I am not very fond of this style of architecture, especially in this surroundings, but it certainly can raise the attention of visitors even from afar. 

The d'Arenberg family winemakers in bronze

Wirra Wirra Estate

On the other hand, the bronze statues at the entrance to the estate are more to my liking. The fingers on the two hands show figures of the family dynasty subsequently involved in the company. 

The last winery we visited was the Wirra Wirra estate, another leading company in the region. Apart from the good wines, the most interesting feature here was the property fence made of huge tree-trunks.





On Thursday, 2 Nov, we moved down to another caravan park in Victor Harbor at the Southern coast of the peninsula. This was again just a short drive, so we had time for a walk around the town centre in the afternoon. 

Captain Matthew Flinders was the first non-Aboriginal to pass through this bay in 1802 on his way to circumnavigate the continent. He met the french explorer Nicolas Baudin in this area and named the bay Encounter bay after the meeting. Victor Harbor was named after the ship of another early visitor who found shelter beside Granite Island. This place was used by whaler ships from the 1790's, and later it became an important transfer port for the Murray river ships.

Victor Harbor, the Savings Bank from 1848

The historic town centre is located near the coast behind Granite Island, a popular site for visitors. It is connected to the mainland by a short horse-drawn tram/pedestrian causeway. Victor Harbor is quite a large town, more than 10 thousand residents, yet the centre seemed fairly abandoned. Nice, well maintained buildings, big palm trees but hardly any people on the street. Maybe because the weather was quite cold and windy. 




Next day, we spent at the nearby town of Goolwa. Goolwa is a river port in a sharp bend of the Murray river (the name means "elbow" in the local Aboriginal language), close to the river mouth. The mouth was always difficult to navigate due to the shifting sand bars and shallow waters. Many ships were lost near the mouth. A horse-drawn tramway was built from Goolwa to Victor Harbor in 1863, allowing goods to move from river boats to sea boats, so that neither had to negotiate the Murray Mouth.

Goolwa, river port

The old river port now is just a tourist attraction. An old paddle steamer is still there to take people - if there are any - on a nostalgic tour around the river.

Hindmarsh Island is just on the other side, now connected by a huge bridge over the river. We crossed over and drove out to the place where the river mouth can be seen from acros the river. There are dredging machines working continuously at the shifting narrow channel to keep it open. Although bigger ships rarely pass through nowadays, the water flow must be maintained to ensure the health of the river.

The river mouth from Hindmarsh island

Saturday, 4 Nov, we drove to Cape Jervis at the South-West tip of the peninsula and spent the night there to be close to the ferry terminal for our early trip to Kangaroo Island the next morning.

----------------------

Fleurieu félszigetnek hívják az Adelaide-től délre fekvő területet. A nevet Nicolas Baudin francia felfedező adta 1802-ben amikor Ausztrália déli partvidékén hajózott. Charles Pierre Claret, Comte de Fleurieu volt Baudin patrónusa, francia tengerészeti miniszter. A nevet Dél-Ausztrália kormánya 1911-ben adoptálta. A félsziget szelíd dombos táj, farmok, szőlő-ültetvények és nemzeti parkok borítják, két oldalán homokos tengeröblök és sziklás partszakaszok határolják. Itt található több ismert borvidék, köztük a leghíresebb, McLaren Vale. Itt éri el a tengert a Murray folyó, 2500 km-es kanyargás után az Ausztrál Alpok hegyeiből. És a félsziget dél-nyugati csúcsáról indul a komp a Kangaroo szigetre. 

Hétfőn, okt. 30.-án indultunk tovább Adelaide-ből, és alig egy óra múlva megérkeztünk a következő álomásunkra, McLaren Vale-be. Ebéd és egy rövid szieszta után (ami nekem mindig a nap fénypontja:) elindultunk "dolgozni" - vagyis meglátogatni egy pár borpincét...

McLaren Vale, a Rosemount Estate szőlő-ültetvényei

Maxwell pince: Kati is megkóstolta...

A turista központban kaptunk egy térképet a borászatok listájával és más látnivalókkal. Volt választék: több mint 75 borpincét lehet látogatni - nem volt könnyű dönteni. Kijelöltünk egy pár jól ismert nevet, de megálltunk néhány másiknál is ami útbaesett. Az első egész közel volt a szállásunkhoz: Maxwell borászat. Nem a legismertebbek közül való, de a borok amiket kóstoltunk, finomak voltak. Egy-egy helyen akár egy tucat különböző bort is meg lehet kóstolni ha valaki bírja. Mi nem voltunk ilyen bátrak, 4-5-nél többet nem próbáltunk. Az is a szerencsénk, hogy inkább csak a vörösborok érdekelnek, ami ennek a vidéknek a specialitása. A szakértő hivatásos borkóstolók szégyenszemre kiköpik a bort, amit én nem tudnék megtenni - de azért vigyázni kellett hogy ne lépjem túl a megengedett határt.

Beresford Estate

Ezen a vidéken nem kell fizetni a kóstolásért, kivéve néhány speciális nagyon drága borfajtát, nem úgy, mint a Hunter Valley-ben (egy másik híres borvidék Sydney-től északra), vagy a Napa Valley-ben Kaliforniában. De aztán nehéz eljönni a pincéből anélkül, hogy legalább néhány üveg bort nevenne az ember - elvégre ez a kóstolás fő célja...

Következő állomásunk a Beresford Wines "pincéjénél" volt. Ez egy elegánsabb cég és modernebb épület volt, a borok is jobban ízlettek, de persze drágábbak is voltak - de azért innen sem távoztunk pár üveg bor nélkül. Szerencsére volt egy jó érvünk hogy miért nem vehetünk többet: nem fér el az autóban a sok cucc mellett.

Maslin beach

Két borászat és vagy egy tucat bor gondos kiértékelése elég volt egy délutánra, egy kis változatosságnak elautóztunk a legközelebbi tengerpartra: Maslin beach. Ez arról híres, hogy a déli része a nudistáknak van fenntartva (az egyetlen nudista fürdőhely az egész államban) - ugyan most az egész homokos tengerpart teljesen elhagyatott volt az erős hideg nyugati szélben. De a part mögötti magas színpompás homokkő sziklafalak nagyon jól néztek ki és néhány sárkányrepülő élvezettel lavírozott a part mentén.

A régi vasuti kocsikban ma étterem működik

Másnap délelőtt (okt. 31) körbejártuk a kisvárost korai épületek maradványai után kutatva - ez Kati kedvenc szórakozása minden helyen ahova eljutunk. A turista központban kaptunk egy tájékoztatót, annak az útvonalát jártuk végig. Sajnos nem sok érdekeset találtunk. A legtöbb helyen csak egy tábla mutatta hogy mi volt ott a város korai múltjában. De jó volt az idő és a sok virágos kert között kellemes volt a séta.

Tintara galéria

Hazafelé benéztünk egy másik pincészetbe a főutcán: Tintara wines. Itt is megkóstoltunk egy pár bort, aztán benéztünk a kóstoló mögötti nagy csarnok-épületbe ahol a bor készül. Egy sor információs táblán végigolvastuk az alapító tulajdonos, Thomas Hardy (nem az angol író), és a borászat töténetét. 1876-ban vette meg a gazdaságot, amit ma is a család leszármazottai irányítanak. Egy másik nagy csarnok-épületben ma művészeti galéria működik, mellette kis műhely-kuckók helyi és meghívott művészeknek.

Clarendon, Anglikán templom

Délután kicsit hosszabb autótúrát tettünk a környéken, további építészeti emlékek után kutatva. Clarendon egy szép kis falu mintegy 20 km-el északabbra még az Adelaide Hills déli oldalán. Sok régi 1880-as koloniál-stílusú épület sorakozik a főút mentén, mind jól karbantartva, mintha egy régi angol faluban járnánk.

A régi Reynella-ból már csak képek maradtak

Az útmutatót követve innen Reynella-ba mentünk tovább, az Old Reynella Horse Changing Station-t kerestük. Nem volt könnyű, több járókelőt megkérdeztünk mire valaki tudott segíteni. A frissen helyreállított kis épület egy bevásárló központ nagy parkolója mellett áll, nehéz észrevenni. Az 1850-es években egy posta-állomás volt, ahol az Adelaide-ből délre tartó postakocsik lovakat váltottak.

Christies Beach

Visszafelé megint a tengerpart felé kerültünk. Megnéztük a Christies beach-et, ami egy híres surf-(hullámlovagló) beach, aztán Port Noarlunga-nál az Onkaparinga folyó torkolatát. A folyó egy széles parkon keresztül kanyarogva éri el a tengert és éles kanyarban ömlik bele a sziklafal tövében. Érdekes látvány.

Az Onkaparinga folyó torkolata

Ez még a könnyebb szakasz, a domb-él után jön a meredek

Következő nap (nov. 1) gyalogtúrát terveztünk. Az Onkaparinga nemzeti park közvetlenül McLaren Vale-től északra fekszik, a tájékoztató több gyalogutat mutat. Elautóztunk a legközelebbi bejárathoz, és kiválasztottunk egy utat ami levezet a folyóhoz. Volt ott egy útmutató tábla, ami szerint az út 3 és fél km, 4 óra, ami elég hihetetlennek tűnt. Volt ott egy figyelmeztetés is: "Az út néhány szakasza nagyon meredek és fizikailag megerőltető", de erre nem figyeltünk oda.

Ezt láttuk a völgy alján

Ez volt az egyik legnehezebb gyalogtúra amit valaha csináltunk. Az első szakasz lefelé nem volt túl rossz, kivéve hogy nem voltak útjelző táblák, csak a telefon térkép és GPS alapján sikerült tájékozódni, még szerencse hogy volt vétel. Gyalogút se nagyon volt - vagy nem találtuk meg -, nehéz volt előre jutni a magas száraz fűben. Aztán a második része lefelé a völgybe valóban nagyon meredek volt, nehéz volt menni még lefelé is. Mikor leértünk a völgy aljába, a folyó csak egy kis patak volt és nem különösebben érdekes. Egy kis pihenő után elindultunk felfelé, ami még sokkal nehezebb volt a meredek lejtőn. Többször meg kellett állnunk pihenni. Meleg, párás, felhős idő volt, teljesen átizzadtunk mire visszaértünk az autóhoz. A telefon GPS szerint 280 métert másztunk le-föl egy elég mindennapi látványért ami biztos nem érte meg. De legalább mozogtunk egy kicsit a sok evés-ivás között, és megtanultuk, hogy jobban oda kell figyelni az úti tájékoztatókra - amik sajnos azt soha nem mutatják, hogy mennyit kell le-föl mászni...

d'Arenberg borpince

Ebéd és pihenő után meglátogattunk még egy pár borászatot. d'Arenberg Estate az egyik leghíresebb a környéken. Joseph Osborne alapította 1912-ben, ma is a család tulajdonában van. Ezt a márkát jól ismertük már, tudtuk, hogy érdemes kóstolgatni, és most sem csalódtunk. A borkóstoló most még egy régi kis épületben van, de hamarosan átköltöztetik a mellette hamarosan megnyíló ultramodern 5-emeletes pop-art kocka-házba, több étterem és bár mellé. Ami engem illet, nem a kedvencem ez az építészeti stílus,főleg ebben a környezetben, az biztos, hogy messziről felkelti a látogatók érdeklődését.

A gazdaság bejáratánál lévő szobrok inkább tetszettek. A két kéz ujjai az Osborne dinasztia fő alakjait mutatják kicsit elnagyolt karikatúra formában.

Még egy pincészet volt a listánkon, Wirra Wirra estate, ez is a híresebbek közé tartozik. Itt is finom borokat kaptunk, szép környezetben, amiből a legérdekesebb a hatalmas fatörzsekből összerakott kerítés volt, mintha a Flinstone-család díszletéből vették volna.







Csütörtökön (nov. 2) továbbmentünk a félsziget déli oldalára, Victor Harbor városkába. Ez megint egy rövid út volt, a délutánt már a városközpontban töltöttük.

Victor Harbor - lóvasút a Granite szigetre

Matthew Flinders kapitány volt az első európai látogató az öbölben 1802-ben mikor körülhajózta a kontinenst. Itt találkozott Nicoas Baudin francia felfedezővel, és a találkozás alkalmából Encounter Bay-nek nevezte el az öblöt. A kikötőt egy másik korai látogató nevezte el a hajójáról, miután jó csendes horgonyzó-helyet talált a Granite sziget mellett. A kikötőt bálnavadász hajók használták 1790-től, később fontos átrakodó központ lett a Murray folyón járó lapátkerekes gőzösök számára.
A régi városközpont a part mellett fekszik a Granite sziget mögött. A szigetet gát köti össze a szárazfölddel, amin lóvasút szállítja a turistákat. Victor Harbor elég nagy város, több mint tízezer lakossal, a központ mégis elég kihaltnak tűnt. Szép, jól karbantartott épületek, pálmasorok de alig pár embert láttunk az utcákon. Talán a kellemetlen hűvös, szeles idő miatt.

Egy kihalt utca a régi központban

A következő nap nagy részét a közeli Goolwa városkában töltöttük. Goolwa egy folyami kikötőnek épült a Murray folyó éles kanyarulatában (a város neve "könyök" a helyi aboriginal nyelven), közel a folyó torkolatához. Mindig nehéz volt átjutni a torkolat sekély szűkületén az állandóan változó homokzátonyok között, sok hajó odaveszett. 1863-ban egy ló-vontatású vasutat építettek Goolwa és Victor Harbor között, ezen szállították az árut a folyami és tengeri hajók között, hogy elkerüljék a torkolatot.

A turista-hajó, Oscar "W" 

A régi folyami kikötő ma már csak turista látványosság. Van egy öreg lapátkerekes hajó is, amin körül lehet járni a folyón, már amikor vannak turisták.

Hindmarsh sziget a folyó túloldalán fekszik Goolwa-val szemben, ma egy hatalmas híd köti össze a két oldalt. Átmentünk rajta és elautóztunk addig a pontig ahonnan látszik a folyó torkolata. A folyó tenger melletti szakaszát egy hosszú keskeny homokpad választja el a tengertől, ezen kell a víznek áttörni hogy a tengerbe jusson. A torkolat pontos hely állandóan változik, és kotrógépek folyamatosan dolgoznak rajta, hogy az áramlást fenntartsák. Ma már nagyobb hajók ritkán járnak rajta, de a torkolatot nyitva kell tartani a folyó egészsége érdekében.

Pelikán és fekete hattyúk a Murray torkolatánál

Szombaton, nov. 4.-én továbbmentünk Cape Jervis-be a félsziget délnyugati csücskénél. Itt akartuk tölteni az éjszakát, mert másnap reggel korán kellett indulnunk a Kangaroo szigetre.